Pontosan egy évtizede, 2015. július 17-én hunyt el Jules Bianchi, miután kilenc hónapig kómában feküdt a 2014-es Japán Nagydíjon elszenvedett súlyos balesete következtében. A Suzukában rendezett esőáztatta futamon a Marussia fiatal tehetségének autója nagy sebességgel hagyta el a pályát, majd erőteljes ütközést szenvedett egy mobildaruval, amely éppen Adrian Sutil kicsúszott Sauberét próbálta eltávolítani a bukótérből.
Az évforduló alkalmából a Forma-1 hivatalos weboldala Charles Leclerc-et kérte fel egy személyes hangvételű írás elkészítésére, aki rendkívül közeli kapcsolatban állt a nizzai születésű pilótával, annak ellenére, hogy nyolc év korkülönbség volt közöttük. A monacói versenyző karrierjében Bianchi nemcsak barátként, hanem mentorként is fontos szerepet játszott – keresztapja volt Leclerc-nek, akinek bátyja egyben Jules legjobb barátjának számított. Charles első gokartélményeit is a Bianchi család brignoles-i pályáján szerezte, később pedig a Ferrari Akadémia növendékeként folytatta a tragikusan fiatalon elhunyt barátja örökségét.
„Jules-ről nem elsősorban mint versenyzőről, hanem mint emberről őrzöm a legkorábbi emlékeimet, hiszen sokkal inkább a személyiségét, mintsem a pilóta oldalát ismertem meg," fogalmazott megható visszaemlékezésében a Ferrari 16-os rajtszámú versenyzője. „Felnövekvésünk során rengeteg időt töltöttünk együtt, családjaink pedig akkoriban is és most is nagyon szoros kapcsolatban állnak egymással. Bátyám és ő legjobb barátok voltak, így Jules mindig jelen volt az életünkben. Nyolc évvel volt idősebb nálam, közelebb állt a bátyám korához, én pedig hat-hét éves voltam csupán, amikor ilyen fiatalon a korkülönbség még nagyon érezhető. Az évek múlásával azonban ez a különbség egyre kevésbé számított, és igazán jó barátokká váltunk."
A személyes emlékek felidézése mellett Leclerc arra is kitért, hogy Jules néhány jellemvonását örökségként vitte tovább: „Jules volt a legversengőbb személyiség, akivel valaha találkoztam, és úgy érzem, a bennem lévő versenyszellemet neki köszönhetem. A gokartozás során egyértelműen érezhető volt ez a versengés, de ugyanez megnyilvánult a legostobább dolgokban is, amiket otthon csináltunk. Mindig frusztrált lett, ha valaki legyőzte valamiben. Megszállott volt: valahányszor úgy érezte, nem elég jó valamiben, egy, két vagy akár három hónappal később már azt láthattad, hogy minden egyes alkalommal gyakorol. Bármibe fogott, százszázalékosan beleadta magát."
„Remélem, Jules-re úgy fognak emlékezni, mint egy rendkívül tehetséges versenyzőre, akinek sajnos soha nem adatott meg a lehetőség, hogy egy élvonalbeli csapat tagjaként, megfelelő autóval bizonyíthassa képességeinek teljes spektrumát," zárta gondolatait Leclerc. „Vannak emberek, akiknek a tekintete és mosolya egyértelműen elárulja, milyen jók valójában, és Jules kétségtelenül közéjük tartozott. Ez talán a legfontosabb, amire Jules-lel kapcsolatban emlékszem: emberi jósága és az a töretlen elkötelezettsége, amellyel céljainak elérésére törekedett."