A 80-as években a gyártók gyakorlatilag szabad kezet kaptak, és ezt ki is használták, mielőtt a szabályalkotók visszafogták volna a tempót. A teljesítmény továbbra is kulcsszerepet játszott, ám az aerodinamika és a technológiai újítások olyan mértékben fejlődtek, hogy a köridők már nem csupán a lóerőn múltak. Négy évtizeddel a második világháború után a motorsport robbanásszerű növekedést mutatott, a különböző sorozatok pedig merőben eltérő, mégis előremutató konstrukciókat vonultattak fel.
A korszakra ma is nosztalgiával tekintenek vissza, különösen a rali B-csoportjára és a sportautó-világbajnokság C-csoportjára, ahol a viszonylag laza keretek elképesztő tempót engedtek. Az F1-es autók pedig már álló helyzetben is lenyűgöző látványt nyújtottak, versenytempón pedig még inkább.
Peugeot 205 T16, a B-csoport csúcsa
A rali-világbajnokság az elmúlt években keresi régi fényét, ám a B-csoport jelentette mércét nehéz újra elérni. A minimális megkötések brutálisan erős gépeket eredményeztek, amelyek közül a Peugeot 205 T16 emelkedett ki leginkább.
A projektet olyan nevek felügyelték, mint Jean Todt, ami már önmagában sokat elárult az ambíciókról. Az Audi Quattrónál kompaktabb, ferdehátú karosszéria fürgébb viselkedést tett lehetővé, az összkerékhajtás pedig új szintre emelte a tapadást.
A középre beépített, 1,8 literes, soros négyhengeres turbómotor 450 lóerőnél is többet adott le, így nemcsak egyensúlyban, hanem nyers erőben is felülmúlta riválisait. A 16 futamgyőzelem és a két konstruktőri cím ennek fényében aligha számított meglepetésnek. A B-csoportot 1986-os sikere után betiltották, ám a középmotoros ferdehátú koncepció tovább élt a ralipályákon.
Porsche 962, az állóképesség szimbóluma
Az endurance-versenyzés mindig is a technika és a megbízhatóság próbája volt, hiszen Le Mans 24 órása vagy a Daytona 24 órás komoly terhelést jelent gépnek és pilótának egyaránt. A C-csoportos Porsche 962 ebből a közegből nőtt ikonná.
Az 1984-ben bemutatott modell a 956 továbbfejlesztett, a biztonsági előírásokhoz igazított változata volt. A háromliteres erőforrás a későbbi 962 C kivitelben 800 lóerőt is tudott, miközben a ground effect aerodinamika és a masszív felépítés a hosszú távú versenyeken is ütőképessé tette. A típus technológiai öröksége ma is él, hiszen a PDK duplakuplungos váltó alapelveit is ez a program erősítette meg.
A 962 összesen 54 IMSA-futamot nyert, ebből ötöt Daytonában, Európában pedig háromszor diadalmaskodott Le Mans-ban 962-es néven, a 956-tal együtt számolva hét sikerig jutott.
Ford Thunderbird és a NASCAR aerodinamikai fordulata
A NASCAR már korábban is megtapasztalta, mit jelent, amikor az aerodinamika túlságosan nagy előnyhöz juttat egy típust, elég a Plymouth Superbirdre gondolni, amely 200 mph, azaz több mint 320 km/óra feletti tempóra volt képes. A 80-as években a Ford Thunderbird hozott hasonló szemléletváltást.
Az 1983-as modell nem látványos szárnyakkal próbált előnyt szerezni, hanem sima, áramvonalas karosszériával, amely éles ellentétben állt a korszak szögletes formáival. A „Aero-Bird” becenévre hallgató autó annyira hatékonynak bizonyult, hogy Bill Elliott Talladegában 212,809 mph-s, vagyis mintegy 342 km/órás kvalifikációs kört futott vele, ami máig rekord. A rivális gyártók kénytelenek voltak hasonló irányba indulni, ami hosszú távon átformálta a sorozat arculatát - tette hozzá a Slash Gear.
McLaren MP4/4, a turbókorszak csúcspontja
A Forma–1-ben a 80-as évek végére szigorodtak a szabályok, 1988 pedig az utolsó év volt a turbómotorok 2014-es visszatérése előtt. A McLaren MP4/4 pontosan eltalálta ezt az időszakot.
Az 1,5 literes Honda V6-os 685 lóerőt adott le 12 300-as percenkénti fordulatszám mellett, a Gordon Murray és Steve Nichols által jegyzett alacsony építésű karosszéria pedig rendkívül alacsony súlyponttal dolgozott.
Az aerodinamika és a konstrukció összhangja olyan csomagot eredményezett, amelyhez Ayrton Senna és Alain Prost tehetsége társult. Senna nyolc futamot nyerve szerezte meg első világbajnoki címét, Prost pedig további hetet tett hozzá a mérleghez.
BMW M3 E30, versenypályáról az utcára
A korszak egyik visszatérő mintája az volt, hogy a siker kulcsa nem kizárólag a legnagyobb motorban rejlett, hanem abban, ki tudta jobban kihasználni az aerodinamikát és a futómű adottságait. A BMW M3 E30 jó példa erre, hiszen a versenypályák világát hozta közel a hétköznapi vásárlókhoz.
Az 1986-ban bemutatott típus volt az első M3-as, és a homologizációs előírások miatt legalább 5000 utcai példányt kellett gyártani. A 2,3 literes soros négyhengeres versenyváltozat 300 lóerőt tudott, míg a közúti kivitel 200 lóerővel készült, ám megőrizte a sportfutóművet és a széria ABS-t. A modell a DTM-ben és a WTCC-ben aratott sikereivel vált meghatározóvá, bizonyítva, hogy az agilitás és a kiegyensúlyozott kezelhetőség hosszabb távon felülírhatja a puszta teljesítményt.