A modern Forma–1-et folyamatos vezetőváltások és véget nem érő pletykák jellemzik, miközben az ezredforduló környéki Ferrarit a tökéletes stabilitás mintapéldájaként tartja számon az emlékezet. A valóság azonban sokkal sötétebb volt a háttérben, ugyanis a vörösök legendás sikerkorszaka könnyedén egy hatalmas kudarccal érhetett volna véget, mielőtt egyáltalán elkezdődött volna. Jean Todt, a maranellóiak egykori csapatfőnöke a High Performance podcast vendégeként beszélt a színfalak mögött zajló kőkemény drámáról.
Az 1990-es évek végén pattanásig feszült a helyzet a csapatnál, hiszen az 1997-es és 1998-as drámai vereségek, majd Michael Schumacher 1999-es súlyos balesete után a Fiat vezetőségének elfogyott a türelme. A 2000-es idény volt a mindent eldöntő utolsó esély, amelynek csúcspontját a Japán Nagydíj jelentette. Huszonegy évnyi nyeretlenség terhe nyomta az alakulat vállát, sőt, a Todt, Ross Brawn és Rory Byrne nevével fémjelzett technikai stáb puszta túlélése forgott kockán.
„Belül mindig is pontosan tudtam, hogy ha abban a szezonban nem sikerül hazavinnünk a világbajnoki címet, az egész Ferrari-projekt a levegőbe repül” – fogalmazott, miközben világossá tette, hogy a McLaren elleni újabb vereség végzetes lett volna. „A nyomás ekkorra már annyira fojtogatóvá vált, hogy egy esetleges kudarc visszafordíthatatlan belső robbanást idézett volna elő.”
A mágia, ami megmentette Maranellót
A szuzukai győzelem végül nemcsak egy sporttörténeti mérföldkő volt, hanem a gárda egyben tartásának egyetlen lehetséges eszköze. A francia szakember szerint hiába építettek egy lenyűgöző autót, a vezetőség egy újabb elbukott finálé után azonnal lefejezte volna a gárdát, így a ma ismert dominancia sosem jöhetett volna létre. A siker viszont elképesztő módon összekovácsolta az istállót, amely utána zsinórban még négy világbajnoki trófeát gyűjtött be.
„Olyan autót építettünk, ami fenomenális volt, Michael pedig istenként vezetett, de mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy a munkánk folytatása kizárólag a végső sikertől függ” – nyilatkozta, majd rátért a német klasszis szerepére. „Ő jelentette a csoportunk dobogó szívét, és az elszántsága tartott minket egyben, amikor körülöttünk minden a szakítás felé mutatott, így olyan pillanatokon is túljutottunk, amikor bárki más egyszerűen feladta volna.”